Egy hordó amontillado

                   (fordította: Babits Mihály)

    Tűrtem, ameddig lehetett, Fortunato ezernyi sértését,

 de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam.

 Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét,

 nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést

 kiszalasztottam volna ajkamon! Előbb-utóbb eléri bosszúm;

 ez véglegesen eldöntött dolog volt -- de az az eltökéltség,

 ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve kizárta, hogy

 kockáztassak. Büntetnem kell -- de büntetlenül kell büntetnem!

 A bántalom nincs megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót.

 És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja,

 hogy bosszuló mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta.

    Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam

 okot Fortunatónak, hogy jó szándékom felől kételkedjék. Azontúl

 is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre,

 hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok.

    Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak -- bár más

 tekintetben olyan ember volt, akit tisztelni, sőt félni kellett.

 Nagyra volt borokban való műértésével. Kevés olaszban van meg

 az igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire idő és

 alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák

 milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato,

 mint honfitársai, csupán szédelgő volt: de a régi borok dolgában

 őszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tőle;

 magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bőségesen

 vásároltam, amikor tehettem.

    Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának

 egy estéjén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel

 szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhez álló,

 tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgősipka.

 Annyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét

 szorongatni.

    Igy szóltam hozzá:

    - Drága Fortunatóm, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen

 jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos

 amontilladót, s kételyeim vannak.

    - Hogyan? -- szólt ő. - Amontilladót? Egy hordóval?

 Lehetetlen! És farsang közepén!

    - Kételyeim vannak -- feleltem --, s elég bolond voltam

 kifizetni a teljes amontillado-árat, mielőtt téged

 megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s

 féltem, hogy elszalasztom az üzletet.

    - Amontillado!

    - Kételyeim vannak!

    - Amontillado!

    - És meg kell magamat nyugtatnom.

    - Amontillado!

    - Minthogy te el vagy foglalva, már indulok is Luchresihez.

 Ha valakiben van kritikus ösztön: ő az. Ő megmondja nekem.

    - Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a

 sherrytől.

    - S mégis azt mondják némely bolondok, hogy az ő ízlése

 vetekszik a tieddel.

    - Gyere, menjünk.

    - Hova?

    - A pincédbe.

    - Nem, barátom; nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom,

 találkád van. Luchresi...

    - Nincs találkám -- gyere.

    - Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel

 látom, meg vagy verve. A pince elviselhetetlenül nyirkos.

 Rétegekben lepi a salétrom.

    - No, csak menjünk azért. A nátha az semmi. Amontillado!

 Téged becsaptak. És ami Luchresit illeti, ő meg nem különbözteti

 a sherryt az amontilladótól.

    Igy szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat; s

 felcsapva egy fekete selyemálarcot, s szorosan magam köré vonva

 egy dominót, hagytam, hogy hadd vonszoljon palazzóm felé.

    A cselédség nem volt otthon; megszökdöstek, mulatni a víg nap

 tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig,

 s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról.

 Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltűnjenek

 egytől egyig, mihelyt hátat fordítok.

    Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak

 adva, végigbókoltam őt több szobán a bolthajtásig, mely a

 pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és kanyargós lépcsőn,

 figyelmeztetve őt, hogy óvatosan jöjjön utánam. Végre a lépcső

 aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok katakombáinak

 nyirkos talaján.

    Barátom járása ingatag volt, és sipkájának csörgői

 csilingeltek minden lépésnél.

    - A hordó? -- kérdezte.

    - Még messzebb van -- feleltem --, de figyeld meg a fehér

 hálózatot, ami ezekről a barlangfalakról levillog.

    Felém fordult, és szemembe nézett két hályogos gömbbel,

 melyekből a mámor nyálkája szivárgott.

    - Salétrom? -- kérdezte végtére.

    - Salétrom -- feleltem. - Mióta van már rajtad a köhögés?

    - Uff! uff! uff! -- uff! uff! uff! -- uff! uff! uff! --

 uff! uff! uff! -- uff! uff! uff!

    Szegény barátom képtelen volt válaszolni néhány percen át.

    - Semmi az egész -- mondta végre.

    - Gyere -- mondtam határozott hangon --, visszamegyünk; az

 egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek;

 boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek

 hiányát megéreznék. Én -- én nem számítok. Visszamegyünk; beteg

 leszel, és én nem lehetek felelős. Azonkívül, itt van Luchresi...

    - Elég -- mondta --, a köhögés semmi; az nem öl meg. Nem

 halok bele egy kis köhögésbe.

    - Igaz, igaz -- feleltem --, és igazán nem szándékom,

 hogy szükségtelenül megijesszelek, de élned kell az illő

 óvatossággal. Egy korty ebből a medocból jó védelmünk lesz a

 nyirkosság ellen.

    Kihúztam egy palackot földön heverő társainak hosszú sorából,

 s leütöttem a nyakát.

    - Igyál -- mondtam, feléje kínálván a bort.

    Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és

 kedélyesen bólintott felém, mialatt csörgői megcsörrentek.

    - Ürítem boromat -- mondotta -- erre az eltemetett sokaságra,

 amely itt pihen körülöttünk.

    - És én a te hosszú életedre.

    Megint karon ragadott, s továbbmentünk.

    - Ez a pince -- mondta -- nagy kiterjedésű.

    - A Montresor família -- feleltem -- nagy és kiterjedt

 család volt.

    - Nem emlékszem a címeretekre.

    - Nagy arany emberláb, azúr mezőben; a láb egy csúszó

 kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek.

    - És a mottó?

    - Nemo me impune lacessit. *

    - Kitűnő! -- mondta rá.

    A bor csillogott szemében, s a csörgők csörögtek. Az én

 fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú

 falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak,

 katakombáink legbensőbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam,

 s ezúttal bátorságot vettem karon fogni Fortunatót a könyöke

 fölött.

    - A salétrom! -- mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint

 a moha, úgy csügg a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt

 vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között.

 Gyere, menjünk vissza, míg nem késő. A köhögésed...

    - Az semmi -- mondta --, gyerünk tovább. De előbb még egy

 kortyot a medocból.

    Föltörtem és kezébe adtam egy flaska De Grƒve-ot. Egy

 lélegzetre kiürítette. Szeme vad tűzben lobogott. Nevetett, s

 oly gesztussal dobta levegőbe a palackot, melyet nem értettem.

    Meglepve néztem rá. Ő ismételte a mozdulatot -- groteszk

 volt.

    - Nem érted? -- kérdezte.

    - Nem én -- válaszoltam.

    - Tehát nem tartozol a testvérek közé.

    - Hogyhogy?

    - Nem vagy kőműves.

    - De igen -- mondtam, de igen, de igen.

    - Te? Lehetetlen! Kőműves vagy?

    - Kőműves -- feleltem.

    - Jelet mutass - mondta --, jelet mutass.

    - Itt a jel -- válaszoltam, előhúzván dominóm redői közül

 egy vakolókanalat.

    - Tréfálsz -- kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az

 amontilladóhoz.

    - Legyen -- szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s

 megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk

 utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony

 ívbolton, s lépcsőn le, s tovább, és újra lépcsőn le, egy mély

 kriptába értünk, melynek poshadt levegőjében fáklyáink inkább

 csak izzottak, mint lángoltak.

    A kripta legmesszebb végén egy szűkebb kripta tűnt elibénk.

 Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak

 bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve

 e belső kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat

 ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy

 helyütt meglehetős nagyságú dombot formálva. A csontok

 széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb

 kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb,

 széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik,

 önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán hézagot

 képezett a katakombák tetőzetének két óriási oszlopa között,

 s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el.

    Fortunato, fölemelve elködlő fáklyáját, hiába akart a fülke

 mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a

 végét belássuk.

    - Menj előre -- mondtam --, ebben van az amontillado. Ami

 pedig Luchresit illeti...

    - Ő hatökör ahhoz -- vágott szavamba barátom, amint ingadozva

 lépett előrébb, míg én közvetlen sarkába hágtam. Egy pillanat

 alatt a fülke végén volt, s észrevevén, hogy a szikla útját

 szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a

 gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki,

 vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek

 egyikéből egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka

 köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc műve volt

 a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem

 ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkéből.

    - Tapogasd meg -- szóltam -- a falat: meg kell érezned

 a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd

 könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt

 kell hogy hagyjalak. De előbb kötelességemnek érzem megadni

 neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll.

    - Az amontillado! -- nyögte ki barátom, még akkor sem ocsúdva

 bámulatából.

    - Igaz -- feleltem --, az amontillado.

    Mialatt e szavakat mondtam, az előbb említett csonthalmok

 között kotorásztam. Félrehányva őket, föltakartam egy csomó

 építőkövet és vakolatot. Evvel a matériával és kőműveskanalam

 segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát.

    Alig raktam le az első sor követ, mikor észrevettem, hogy

 Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott. Az első jele ennek,

 ami hozzám jutott, halk, nyögő kiáltás volt a kőrejtek mélyéből.

 Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs

 hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat

 és a negyediket; s akkor dühös láncverdesést hallottam. A

 hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel

 hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor

 végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s

 félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik

 sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra

 szüneteltem, s föltartva a fáklyát kőművesmunkám fölött, egy-két

 gyönge sugarat vetettem a belül rejlő emberi alakra.

    Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva

 ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erőszakosan

 visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem.

 Kivonva tőrömet, elkezdtem ide-oda böködni vele a fülkében; de

 egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba

 szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töltött el.

 Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó

 üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett

 az övén terjedelemben és erőben. S amint ezt tettem, a kiáltó

 elcsöndesedett.

    Már éjfél volt, s munkám vége felé haladt. Befejeztem a

 nyolcadik, a kilencedik és a tizedik sort. Elkészítettem a

 tizenegyedik és az utolsó sor legnagyobb részét is; s még

 csak egyetlen kő maradt, várva, hogy beillesszem és bevakoljam.

 Küszködtem súlyával, s félig-meddig már a kívánt pozícióba

 helyeztem. De most a fülkéből halk kacagás tört elő, melytől

 égnek meredt minden hajam szála. Utána nyomorúságos vinnyogás

 következett, amelyben csak nehézséggel ismertem föl a nemes

 Fortunato hangját. A hang így szólt:

    - Ha! ha! ha! he! he! he!... nagyszerű tréfa, csakugyan...

 kitűnő bolondság. Pompásan mulatunk majd rajta a palazzóban

 -- he! he! he!... a borospohárnál... hi! hi! hi!

    - Az amontilladónál! -- szóltam én.

    - He! he! he! hi! hi! hi!... igenis az amontilladónál. De

 nem lesz már késő? Nem várnak már ránk a palazzóban, Fortunato

 grófnő, s a többiek? Menjünk.

    - Jól van -- mondtam --, menjünk.

    - Az isten szerelméért, Montresor!

    - Igen -- mondtam --, az isten szerelméért!

    De ezekre a szavakra, hiába füleltem, nem jött válasz.

 Türelmetlen lettem. Hangosan kiáltottam: - Fortunato!

    Semmi felelet. Újra kiáltottam: - Fortunato!

    Még mindig semmi válasz. A megmaradt nyíláson belöktem egy

 fáklyát, s hagytam, hogy beessen. Feleletképpen csak a csörgők

 halk csilingelése hallatszott. Gyomrom megfordult; a katakomba

 fülledtsége tette. Siettem véget vetni munkámnak. Betuszkoltam

 az utolsó követ végleges helyzetébe; bevakoltam. Az új fal elébe

 visszahalmoztam a csontok régi bástyáját. Egy fél század óta

 halandó nem zavarta meg őket. In pace requiescat! **