Az áruló szív

                   (fordította: Babits Mihály)

    Ó, igen! Ideges -- nagyon, rettenetesen ideges voltam és

 vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy

 őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem

 ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles.

 Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a

 pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És

 figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom

 elbeszélni az egész históriát.

    Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat

 agyamban: de amint egy megfogant, kísértett éjjel-nappal.

 Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget.

 Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán

 a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt

 -- halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete,

 megfagyott bennem a vér; és így fokonként -- nagyon lassú

 átmenetekben -- elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét,

 s evvel megszabadulok a szemétől örökre.

    Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült

 vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem.

 Láttátok volna, milyen okosan jártam el, mily óvatosan, mily

 előrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam

 nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten -- mielőtt

 megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja

 kilincsét, és kinyitottam -- ó, egészen halkan! S akkor, amint

 eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét

 tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem

 szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna,

 ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam,

 nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy

 teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben,

 annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott

 volna egy őrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már

 jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan

 -- ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott --

 kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett

 a keselyűszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át -- minden

 éjjel pontosan éjfélkor --, de ezt a szemet mindig csukva

 találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert

 nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És

 minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem,

 és vakmerően beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén

 szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint

 látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni,

 hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor,

 míg aludt.

    Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint

 szoktam. Az óra kismutatója nem mozog olyan lassan, mint ahogy

 az én kezem mozgott. Soha azelőtt nem éreztem ennyire biztosnak

 erőmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom.

 Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót,

 s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimről!

 Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is

 hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna.

 Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája

 szurokfekete volt a sűrű sötétségben -- az ablaktáblákat szorosan

 bezárta, mert félt a betörőktől --, s így tudtam, hogy nem

 láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra,

 tágabbra.

    A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát,

 mikor a hüvelykujjam megcsúszott a sima cinfödelén, s az öreg

 hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:

    - Ki jár itt?

    Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra

 hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig

 nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az

 ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjről éjre, hallgatva a

 szú percegését a falban.

    Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem

 nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt -- ó, nem! --,

 az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek

 fenekéből, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a

 hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is éjjel, pont

 éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával

 még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól

 ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem

 vihogott. Tudtam, hogy ébren van már a legelső csekély nesz óta,

 mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nőtt benne a félelem.

 Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél

 a kandallóban -- mondta magának --, egér szaladt át a padlón",

 vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen,

 megpróbálta ilyen föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy

 találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott

 feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította

 áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt

 megérezte -- noha se nem látta, se nem hallotta --, megérezte,

 hogy a fejem benn van a szobában.

    Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy

 hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi --

 igen, igen kicsi rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát -- nem is

 képzelitek, milyen lopva, lopva --, míg végre egyetlen homályos

 sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s teliben

 ráhullt a keselyűszemre.

    Tárva találta -- tágra, tágra tárva --, s amint ránéztem,

 fölgyűlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem -- tompa

 kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velőt

 csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből nem láttam semmi

 mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az

 átkozott helyre irányoztam.

    S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az

 csak érzékeim túlzott élessége? -- most, figyeljetek, fülemhez

 halk, tompa, sebes hang ütődött, amilyet egy vattába csavart óra

 adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása

 volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona

 bátorságát.

    De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam.

 Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a

 sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a

 szív pokoli dobogása erősbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett,

 s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes

 lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás,

 másodpercenként egyre hangosabb! -- figyeltek rám? Mondtam, hogy

 ideges vagyok: és úgyis van. És most az éjszaka halálórájában,

 ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang,

 mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig

 visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb,

 hangosabb! Azt hittem, a szíve kettéreped. És most új félelem

 szállott meg -- a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az

 öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját,

 és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott -- egyetlenegyet. Egy

 pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos

 ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van

 intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott

 hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a

 falon. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat,

 és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen,

 mint egy kődarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam

 percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem

 bosszant a szeme.

    Amennyiben még mindig őrültnek hinnétek, nem fogtok tovább

 annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla

 elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan,

 de csöndben működtem. Először is szétdaraboltam a holttestet.

 Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.

    Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és

 mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót

 oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem -- még AZ sem

 -- föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltűnőt. Nem volt

 ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem.

 Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment -- ha! ha!

    Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt -- még mindig

 sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát,

 az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyű szívvel mentem le

 kinyitni -- mert mitől félhettem most? Három férfi lépett be,

 s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendőrtisztek.

 Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy

 bűntény történhetett; feljelentést tett a rendőrségen, s őket

 küldték ki helyszíni szemlére.

    Mosolyogtam -- mert mitől félhettem? Üdvözöltem az urakat.

 A sikoltás, mondtam, éntőlem származott; álmomban kiáltottam.

 Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem

 látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg

 mindent alaposan. Végre az ő szobájába vittem őket. Megmutattam

 értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy

 örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam őket, pihenjék

 ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad

 vakmerőségében, a saját székemet pontosan arra a helyre

 állítottam, amely alatt az áldozatom hullája nyugodott.

    A rendőrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyőzte őket.

 Feltűnően nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe

 kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy

 elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt,

 és a fülem csengett: de ők még mindig ott ültek, és csevegtek.

 Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem,

 hogy megszabaduljak az érzéstől; de csak nem akart véget érni,

 s egyre hangosabb lett -- míg végre úgy találtam, hogy a hang

 nem a fülemben van.

    Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban

 beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erősbödött --

 és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang -- amilyet egy vattába

 csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegő után -- de a tisztek

 nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a

 hang állandóan erősbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem

 csekélységekről magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal;

 de a zaj állandóan erősbödött. Mért nem akarnak elmenni?!

 Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve

 a látogatók megjegyzésein -- de a hang állandóan erősbödött.

 Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam -- dühöngtem -- káromkodtam!

 Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a

 deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erősbödött.

 Hangosabb lett -- hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan

 csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna?

 Mindenható Isten! -- nem, nem! Hallották! -- sejtették! --

 tudták! -- gúnyt űztek borzalmamból! -- gondoltam, és azt

 gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi

 tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató

 mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok!

 és most -- újra! -- figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb!

 hangosabb!

    - Gazemberek! -- sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat

 tovább! Bevallom, amit tettem! -- szakítsátok föl a padlót!

 itt, itt! -- ez a rettenetes szív dobog!