A vörös halál álarca

                     (fordította: Babits Mihály)

A "vörös halál" soká pusztította az országot. Soha pestis nem volt

oly végzetes, olyan iszonyatos. Vér volt inkarnációja és pecsétje

-- a vér pírja és rettenete. Éles fájdalom és hirtelen szédület, s

aztán erős vérzés a pórusokon át, és végső föloszlás. Skarlátfoltok

az áldozat testén és kivált az arcon: ez volt a pestisbélyeg, mely

kizárta a szerencsétlent embertársainak rokonszenvéből és irgalmából.

S a kór egész rohama, kifejlődése és katasztrófája: egy rövid félóra

epizódja.

De Prospero herceg szerencsés volt és bölcs, és nem ismerte a

félelmet. Mikor birodalmának fele lakossága elpusztult, összehívott

udvara lovagjaiból és hölgyeiből ezer egészséges és könnyűvérű

mulatótársat, s visszavonult velük hajdani apátságokból átalakított

kastélyai egyikének mélységes magányába. Az épület nagy volt és

nagyszerű, a herceg különc és mégis fenséges ízlésének szüleménye.

Erős és magas fal övezte. A falban érckapuk. Amint begyűlt az udvar

népe, kohókat állítottak, és súlyos pörölyökkel kovácsolták össze a

keresztvasakat. Határozatba ment, hogy ne legyen se ki-, se bejárása

a kétségbeesés és őrület kiszámíthatatlan rohamainak. Az apátság

dúsan el volt látva minden szükségessel. Ily óvintézkedések után az

udvar fittyet hányhatott a ragálynak. A külső világ viseljen gondot

magára, ahogy tud. Közben bolondság búsulni vagy töprengeni. A herceg

gondoskodott a szórakozás minden lehetőségéről. Voltak ott bohócok,

rögtönzők, és balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szépség és

volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül -- a

vörös halál.

Visszavonulásának ötödik vagy hatodik havában, mialatt a pestis

a legdühösebben tombolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fényű

álarcosbált adott ezer barátjának mulattatására.

Csodás pompa volt, kéjes jelenet, ez a masquerade [1]. De először

hadd írjam le a termeket, ahol lejátszódott. Hét terem volt --

királyi szobasor. Ám legtöbb palotában az ily egymásba nyíló

csarnokok hosszú és egyenes allée-t [2] formálnak, míg a szárnyas

ajtók jobbra-balra majdnem a falig kicsapódva alig gátolják az összes

helyiségek áttekintését. Itt más volt az eset, mint azt a hercegnek

a bizarr iránti előszeretetétől várni is lehetett. A termek oly

szabálytalanul sorakoztak, hogy a látás egynél többet alig ölelt föl

egyszerre. Éles forduló várt minden húsz-harminc lépésre, s minden

fordulónál új hatás. S minden fal közepén, jobbról és balról, magas és

keskeny gótikus ablak nézett ki egy zárt folyosóra, mely a csarnoksor

kanyargását követte. Üvegfestésű ablakok voltak, és színezésük

változatosan illeszkedett az egyes csarnokok ornamentikájának uralkodó

színeihez, ahova épp nyíltak. A keleti szélen fekvő terem falait

például kék szín borította -- és élénkkékek voltak az ablakai. A

második szoba bíbor volt díszítéseiben és kárpitjaiban, s ott az

ablaktábla is bíborszínű. A harmadik mindenestül zöld volt, s így

zöldek ablakszárnyai is. A negyediknek bútorzata s világítása is

narancsszín -- az ötödiké fehér -- a hatodiké lila. A hetedik termet

fekete bársonykárpitok sűrűje takarta, végig csüggtek a mennyezetről,

le a falakra, súlyos redőkben hullva a hasonló anyagú és színű

szőnyegre. De ebben az egyetlen szobában az ablakok színe nem

harmonizált a dekorációval. Az üvegtáblákat itt skarlát festette --

mély tónusú vérszín. Mármost a hét terem egyikében sem volt lámpa

avagy kandeláber, noha aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege

hevert mindenfelé, s függött a falakról. Se lámpa, se gyertya nem

árasztott fényt a szobasor területén belül. Hanem a folyosókon,

melyek e szobasor mellett húzódtak, minden ablakkal szemben egy-egy

hatalmas háromláb emelt tűzserpenyőt, mely sugarait bedobta a színes

üvegen, s így ragyogóan megvilágította a csarnokokat. S ekként számos

hökkentő és fantasztikus effektus keletkezett. S főleg a nyugati

vagy fekete szobában volt ama vérszínű üvegtáblákon át a sötét

függönyökre behulló tűzsugár hatása rendkívüli, s oly vad kifejezést

festett minden belépő arcára, hogy a társaságból nagyon kevesen

merészeltek egyáltalán belépni ebbe a helyiségbe.

S épp ebben a szobában állt, a nyugati falnál, egy óriási ében

óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap

körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet

érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei,

de olyan hökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei

minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani

produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett

szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt

át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a

legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak

homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben.

De mihelyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszerre könnyű derültség

hatotta át a gyülekezetet; a zenészek egymásra néztek és elmosolyodtak,

mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat

tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót

előidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után -- ami háromezer-hatszáz

másodpercét tartalmazza a repülő időnek --, új órazengés jött, s

ugyanaz a zavar, megremegés és eltűnődés követte, mint az előbbit.

De, mindezek ellenére, vidám és pompás mulatság volt ez! A herceget

különleges ízlése jellemezte. Jó szeme volt színekhez és színhatásokhoz,

s megvetette a puszta divat dekórumát. Tervei tüzesek és merészek

voltak, elgondolásai barbár fényben izzók. Vannak, akik őrültnek

gondolták volna. De udvara tudta, hogy nem őrült. Hallani, látni,

érinteni kellett, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem őrült.

Nagy részben maga irányította a hét szoba alkalmi díszítését e nagy

ünnepség céljaira; s az ő irányító ízlése szabta meg a jelmezek

karakterét. Egy bizonyos: hogy groteszk volt valamennyi. Sok csillogás

és tündöklés, és pikantéria és fantasztikum -- sok, amit azóta a

Hernani-ban láttunk. Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal s váratlan

kosztümben. Delíriumos elképzelések, mint beteg agyak szülöttei.

Sok szépség, sok szeszély, sok különcködés, valami ijesztő is, de

semmi, ami undort okozhatott volna. Valóban e hét szobán át álmok

raja lengett. Kígyóztak és kerengtek az álmok, keresztül-kasul,

fölöltve a termek színeit, s az orkesztra vad zenéje mintha csak

lépteik visszhangja lett volna. És közben megkondul az ébenóra, mely

a bársonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra, minden elnémul és

minden hallgat, csak az óra hangja zeng. Meredtre fagyva állanak az

álmok. Ám az óraütés ekhói elhalnak -- csak egy pillanat volt --, és

könnyű, félig elfojtott kacaj leng utánuk. És most megint földagad

a zene, s az álmok megélednek, s vígabban kígyóznak erre-arra, mint

valaha, színt kapva a tarka ablakoktól, melyeken beáramlanak a

lángos háromlábak sugarai. De a legnyugatabbra fekvő terembe a hétből

egyetlen maszka sem merészkedik; mert az éjszaka már végére jár; s a

vérszínű üvegen rőtebb fény ömlik be; s a gyászdrapériák feketesége

sápaszt; s aki lábát az éjszőnyegre teszi, annak fülébe ünnepélyesebb

hangsúllyal küldi a közel ébenóra fátyolos zenéjét, mint bárkiébe jut,

ki feledkezve élvezi más termek távolabbi vígságait.

De a többi termet sűrű nép zsúfolta, s bennük az élet szíve lázasan

lüktetett. És a tobzódás örvénylett tovább, míg végre éjfél verése

kezdődött az órán. S akkor a zene megszűnt, mint leírtam; s a keringők

forgása megjuházott; s kellemetlen pauza állt be mindenben, mint az

előbbi alkalmakon. De most tizenkettőt kellett ütnie az óra harangjának;

és talán így történt, hogy e hosszabb idő alatt több méla gondolat

lopózhatott eltűnődéseibe azoknak, akik a mulatók közül gondolkozóbb

természetűek voltak. S talán így történt az is, hogy mielőtt az utolsó

óraütés ekhói elmerültek volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg

között, akik időt leltek észrevenni egy álcázott alak jelenlétét,

melyen eddigelé egyetlen vendég figyelme sem pihent meg. S amint

ez új jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé, végtére az

egész társaságon moraj és zsibongás futott át, mely meglepetést és

visszatetszést fejezett ki -- sőt lassanként rémületet, borzalmat

és undort.

Fantazmák gyülekezetében, amilyet lefestettem, el lehet gondolni,

hogy ilyen érzéseket nem kelthetett közönséges tünemény. Valóban, a

jelmezek megválasztásának szabadsága ez éjszakán majdnem határtalan

volt; de a szóban forgó alak Heródesebb Heródesnél, s meghaladta még

a herceg ízlésének szinte korlátlan korlátait is. Vannak húrok a

legérzéketlenebb szívekben is, melyeket nem lehet érinteni, hogy az

érintés emóciót ne keltsen. Még aki a legvégsőkig jutott is, akinek

élet és halál egyformán tréfa már, vannak dolgok, amikkel nem szeret

tréfálni. Csakugyan, az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy

az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendőség

határain. A jelenség sovány és magas volt, s tetőtől talpig a kripták

öltözetébe burkolva. Az álca, mely az arcot takarta, oly tökéletes

hűséggel utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a

legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni a csalást.

De mindez talán még elnézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna

ez őrült tombolók körében. A mímes merészsége azonban odáig ment,

hogy egyenesen a vörös halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai

fecskendezték -- és széles homloka, arcának minden vonásával, a

skarlát iszony nyomait viselte.

Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties alakra esett -- aki, talán

hogy jobban megmaradjon szerepében, lassú és ünnepélyes mozgással

lépdelt ide-oda a keringő táncosai között --, látták, hogy az első

pillanatban erős borzadás, rémület vagy undor borzadása vonaglik át

rajta; de a következő percben homloka haragtól pirult ki.

- Ki merészkedik -- kérdezte rekedt hangon udvaroncaitól, kik

közelében álltak --, ki merészkedik ily istenkísértő gúnnyal

sértegetni minket? Ragadjátok meg és rántsátok le álarcát, hadd

tudjuk, ki fog függeni napkeltére a bástyaoromról!

Prospero herceg a keleti vagy kék szobában állt, amikor e szavakat

mondotta. Hangja zengőn és tisztán szállt a hét termen át, mert a

herceg erős és határozott jellemű férfi volt, és a zene egy intésére

elhallgatott.

A herceg hát a kék szobában állt, s oldalán sápadt udvaroncok

csoportja. Szavára először gyáva, tóduló mozgás indult e csoportból

a betolakodó irányába, aki e percben szintén közel volt, és most

céltudatos és meg nem ingó lépésekkel közeledett a beszélőhöz. De

valami névtelen borzadály következtében, mellyel az álarcos őrült

jelmeze eltöltötte az egész gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki

kezét, hogy megragadja a vakmerőt; úgyhogy akadálytalanul közelítette

alig egy-két lépésnyire a herceget; s mialatt az egész társaság,

mintegy egyetlen impulzusra, a termek közepéből a falak mellé

húzódott, ellenállás nélkül vette útját, meg nem állva egy pillanatra

sem, de avval az ünnepélyes és kimért lépéssel, mely kezdettől fogva

megkülönböztette, a kék teremből a bíbor terembe -- a bíborból a

zöldbe -- a zöldből a narancssárgába -- s ezen keresztül ismét a

fehérbe -- s még innen is a lila szobába, hogy föltartóztassa. De

ekkor Prospero herceg, őrülten a dühtől és pillanatnyi gyávaságának

szégyenétől, vadul átrohant a hat csarnokon, noha senki sem követte,

mert mindenkit halálos félelem lepett meg. A herceg kirántott tőrt

vitt magasra emelt kezében, és eszeveszett rohanásában négy vagy öt

lábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen a bársonyterem

végébe érve, hirtelen megfordult, és szembenézett üldözőjével. Éles

kiáltás hallatszott -- s a tőr csillanva hullott a holló szőnyegre,

amelyre egy pillanat múlva holtan bukott le Prospero herceg. Akkor,

összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek

egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az

álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az

ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor

észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerű álarc alatt, melyre

oly vad erőszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható

forma.

S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött

az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk

vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját

buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a

legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt.

És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan

uralmát.